Welcome to Kodok Marton's homepage

Professional work from professionals!

  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Home Sapientia - Egyetemet Epiteni - elmondja dr. Hollanda Dénes

Sapientia - Egyetemet Epiteni

Elmondja dr. Hollanda Dénes egyetemi tanár

Mondhatók azt is, hogy a nagy erdélyi álmodozók közé tartozik. Ami fedi ugyan a valóságot, de csak annyiban, hogy nem meddô álmokat kergetett. Még akkor sem, ha sokan ezt gondolták róla, amikor a magyar nyelvû mûszaki felsôoktatásnak dédelgetett méltó otthont képzeletében. Érvelhetnénk Markó Béla szavaival is, aki a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem második évnyitóján jegyezte meg nyitóbeszédében, hogy "...csak abból nem lehet soha semmi, csak annak a megvalósítására nincsen a legkisebb esély sem, amit meg sem álmodunk, el sem tervezünk". Hollanda professzor bebizonyította, hogy a legmerészebb álmokat is meg lehet valósítani. Szívós, konok, kitartó munkával akár az ár ellenében, a kedvezô szelek minden csepp erejét kihasználva alapítani, sôt építeni lehet valamit, amiben nem szûnünk meg hinni.

A Sapientia Egyetem Mûszaki és Humán Tudományok Karának elegáns épülete láttán kiegészíthetnénk a jelzôket azzal is, hogy a nagy erdélyi építôk közé tartozik. Hát még ha a campus is felépült volna, amelynek tervei régen készen állnak! Ez a munka talán már másra vár, hisz a dékán úr betöltötte a 70. évét, s bár doktorátusirányító egyetemi tanárként tovább mûködik, a kar vezetésének átadására készül. Természetes vágy, hogy az ember házat építsen magának. Jellegzetes erdélyi sors, amikor valaki a tudományoknak épít házat, ahol az erdélyi, székelyföldi fiatalok anyanyelven sajátíthatják el a mûszaki és humán ismereteket. Tette ezt nem egymagában, hisz a magyar kormánytól, az RMDSZ-en, a helyhatóságokon és közvetlen munkatársain át sokan segítették, hogy a Koronka és Marosvásárhely határában megvásárolt 27 hektáron egy szellemi mûhely alapjait teremtsék meg, amelyben nyolc szakon ma már több mint 800 diák tanul. Hogy elégtételt jelent-e a gazdag tudományos munkásságot magáénak tudható professzor számára, akit sokszor kitüntettek, vagy a meg nem valósult tervek miatt érzett hiányérzet az erôsebb? Hadd ne részletezzük, hisz ennél tanulságosabb az oda vezetô út, amelyet az elkövetkezô hetek során olvashatnak.

Egy szalmaszál az elkeseredés pillanatában

"1969–1975. között a húgom a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hallgatója volt. Ebben az idôszakban a brassói mûszaki egyetem adjunktusaként dolgoztam. Nem voltam nôs, s Renault 16-os autómmal gyakran meglátogattam a testvérem, mivel ô nehezen bírta a családtól való távollétet. A kolléganôivel, barátnôivel folytatott beszélgetések során az volt az érzésem, mintha Marosvásárhelyen kevés lenne az orvostanhallgató lányoknak megfelelô partner. Ekkor fordult meg elôször a fejemben, hogy milyen jó lenne Marosvásárhelyen egy mûszaki egyetem.

1976 ôszén a Pedagógiai Fôiskola helyett kormányrendelettel létrehozták a mûszaki felsô iskolát, amely akkor a brassói mûszaki egyetem védnöksége alá tartozott. 1977 nyarán a brassói egyetem felvételiztetni küldött, mivel mind a két nyelvet ismertem. Körülbelül egy hetet töltöttem Marosvásárhelyen, s ez idô alatt sokat beszélgettem a rektorral, fôkönyvelôvel. Látták, hogy elég sok mindenhez értek, s megkérdezték, hogy nem jönnék-e át a vásárhelyi fôiskolára, mivel egyetlen tanáruk sincs, aki a mûszaki felsôoktatáshoz értene. Ezt a meghívást elfogadtam, s 1977. szeptember 15-én már itt kezdtem az egyetemi évet. 1978–79-ben tanszékvezetô voltam, 1979–84 között az intézet dékánja, miközben – szerénytelenség nélkül állíthatom – hogy jelentôs szerepem volt a mûszaki felsôoktatás megteremtésében Marosvásárhelyen. Az 1980-as évek kezdetén többször megpróbáltam a fôiskolát mûszaki egyetemmé alakítani, amit különösen a megyei pártvezetés akadályozott. 1984-ben leváltottak dékáni tisztségembôl, amit nehezen viseltem el, de beletörôdtem, mivel a helyzeten nem tudtam változtatni.

1986. szeptember 30-án nagyon nagy csapás ért. Kilenc hónapi házasság után agyembólia következtében feleségem a kórházi kezelés idején lebénult. Olyan nagymértékû embóliát szenvedett, hogy sem járni, sem beszélni, sem írni, olvasni nem tudott. Félig kómás állapotban volt hat-nyolc hétig. Mindennap mellette voltam. Emlékszem, hogy egy este – október végén, november elején lehetett –, nagyon elkeseredetten mentem hazafelé a kórházból, s fohászkodtam: Úristenem, a semmibôl kezdeném újra az egész életem, odaadnám mindenem, csak ne lenne beteg. De éreztem, hogy ez lehetetlen. Abban a pillanatban, ma sem tudom hogyan, miért, az a gondolatom támadt, hogy egy magyar egyetemet kellene létrehozni Vásárhelyen. Talán ez volt a szalmaszál, amibe a borzalmas elkeseredés pillanatában bele tudtam kapaszkodni."

A történelmi pillanat elszaladt

 A korábbi elképzelések nyomán az önálló magyar nyelvû mûszaki magánegyetem megvalósításának gondolata már 1990-ben körvonalazódott. Visszaemlékszem, hogy január elsején estefelé felkeresett egy volt kollégám a brassói egyetemrôl, aki éppen látogatóban járt Marosvásárhelyen. Egész este, egész éjjel a jövôt latolgattuk. Elmondtam neki a gondolatom, s elképzelésem hallatán egyetértett azzal, hogy szükség van egy önálló magyar nyelvû magánegyetem létrehozására. Késôbb másokkal is beszélgettem errôl a témáról. Néhány nap múlva hazajött az egyik barátom Budapestrôl, akivel kollégák voltunk a mûszaki fôiskolán. Vele is megosztottam a tervem, s egyetértésérôl biztosított. Akkor úgy gondoltam, hogy az egyetemet talán az orvosi egyetem mögötti domb délkeleti oldalán lehetne felépíteni, ahol akkor még egyetlen ház sem állt.

1990. január 25-én a mûszaki fôiskola vezetôjévé választottak. Ekkor sikerült a szenátusban megszavaztatni, hogy az almérnöki képzést alakítsuk át román és magyar nyelvû mérnöki képzéssé, fele-fele arányban. Voltak kollégák, akik ezzel nem értettek egyet, de végül is egyöntetûen megszavaztuk a minisztériumhoz intézendô kérést. Ezt fel is küldtük az oktatási tárcához. Visszaemlékszem, hogy a javaslatot – vezetésemmel – március 18-án tárgyalta a szenátus. Az ülés idején már hallatszottak a zajok, bár akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy mi készül. Bár március 19-én és 20-án megtörténtek azok a borzasztó események, a kérésünket mégis felterjesztettük a minisztériumba. Mivel nem kaptunk választ, valamikor május elején négyen – jómagam, egy tanszékvezetô, a kancellár és a szakszervezet elnöke – elmentünk Bukarestbe. Az akkori tanügyminiszter fogadott, majd amikor elmondtam jövetelünk célját, átküldött a felsôoktatásért felelôs miniszterhelyetteshez, aki világosan megmondta, hogy Marosvásárhelyen magyar nyelvû mûszaki felsôoktatás sohasem lesz. Ezt tudomásul vettem, majd megkérdeztem, hogy román nyelvû lehet-e, amire igennel válaszolt. Elintéztem, amit kellett a román nyelvû oktatás beindítása érdekében, s a találkozás nyomán megértettem egy nagyon fontos dolgot: nekünk csak akkor lesz önálló magyar nyelvû mûszaki egyetemük, ha egy magánegyetemet építünk. Nagyon rövid idô múlva gondolkozhattam ezen, miközben a fôiskolából hamar létrejött az egyetem. A választások során én már semmilyen beosztást nem kaptam, még a szenátusba sem kerültem be, nehogy véletlenül jelöljenek valamilyen tisztségbe.

Egyre többet gondolkoztam azon, hogy miképpen lehetne a magánegyetemet felépíteni, s körülbelül mennyi pénzre volna szükség ehhez. Azt tudtam, hogy a tanári kar megvan a mûszaki egyetemen, s el lehetne indítani az oktatást, ha a megfelelô infrastruktúrával rendelkeznénk. Ugyanebben az idôben a Bolyai Társaság azt tûzte ki célul, hogy szétválasztják a Babes-Bolyai Egyetemet és visszaállítják a Bolyai Egyetemet. Mivel féltem, hogy a két kezdeményezést szembe fogja állítani a hatalom, lemondtam a tervemrôl. Mint kiderült, a kezdeményezésbôl máig sem lett semmi. Megkockáztatnám kimondani, hogy abban az idôben talán létrejöhetett volna a szétválás, ha köztünk, magyar értelmiségiek között egyetértés lett volna, s a Babes-Bolyai Egyetem tanárai közül egyesek nem ellenezték volna. Most már látom, hogy talán könnyebb lett volna akkor elkezdeni az egyetemépítést, mivel az emberek lelkesebbek voltak, szívesebben adakoztak, s külföldrôl is rengeteg pénz jött be, ami ide-oda elfolyt. A történelmi pillanatot azonban elszalasztottuk.

A kocka el volt vetve

1994-ben, amikor láttam, hogy a szétválásból nem lesz semmi, újra elkezdtem gondolkozni a magyar nyelvû magánegyetem létrehozásán. Hogy miben bíztam? Ekkor kerültem kapcsolatba Imreh Ernô nyugalmazott jogásszal, akit az egész város ismert. Ô is egyetértett a tervemmel, sôt azt mondta, hogy a városban van valaki, aki több milliárd lej értékû bélyeggyûjteményét felajánlaná egy magyar egyetem építésére bizonyos feltételekkel. Ezek alapján úgy éreztem, hogy volna lehetôség elkezdeni az építkezést. Tapogatózni próbáltam, hogy miképpen vélekednek errôl a városban, amikor hirtelen megjelent az új ötlet: létre kellene hozni az Aranka György Egyetemet Marosvásárhelyen. Az anyagot én is láttam, s jóformán véleményt sem tudtam mondani róla, mert két nap elteltével az RMDSZ legmagasabb vezetôségének gyûlését tartották Vásárhelyen, s azon elfogadták a beadványt. Kicsit bosszantott, hogy bár régóta foglalkozom az egyetem megalapításával, mindig megelôznek. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy nem az a fontos, ki építi meg, a lényeg az, hogy az erdélyi magyarságnak mûszaki egyeteme legyen. Miközben telt- múlt az idô, lassan rájöttem, hogy pusztán csak szalmaláng volt az egész. 1997 ôszén világossá vált elôttem az is, hogy a román országgyûlés nem szándékozik olyan tanügyi törtvényt alkotni, amely biztosítaná az önálló magyar nyelvû állami egyetem létrehozását. Ekkor komolyan kezdett foglalkoztatni, miképpen lehetne a magánegyetemet elindítani. Unokaöcsémtôl tudtam, hogy 1921-bôl érvényben van egy olyan törvény, amely lehetôvé teszi, hogy alapítványok magánegyetemeket mûködtessenek. 1998 áprilisában nekiláttam az egyetemi oktatást segítô Hollanda Alapítvány létrehozásának a saját költségemen, majd a közjegyzônél is hitelesítettem az okiratot. Abban az idôben indultunk a magyar professzorok elsô világtalálkozójára, amelyet Budapesten tartottak. A találkozón beszéltem tervemrôl a Világtanács elnökének, aki azt javasolta, hogy a záróünnepségen szót kapok, s ismertessem az elképzelést. A kocka tehát el volt vetve.

A következô két nap során a jelenlévôk véleményét is megkérdeztem. Beszélgettem az EME elnökével, aki figyelmesen végighallgatott és azt hajtogatta, hogy nagyon nehéz, sôt majdnem lehetetlen véghezvinni. Jó félórát beszélgettünk, amíg az Akadémia épületétôl átjutottunk a Gábor Dénes Egyetemig. Elnök úr, én nem azt kérdeztem, hogyan kell felépíteni, hanem a véleményét szeretném tudni a tervrôl. Mire nagyon határozottan, de nem rosszindulattal azt mondta: ha tudják, építsék fel. Aznap délután beszéltem a Babes-Bolyai rektorhelyettesével, s ô is egyetértett azzal, hogy szükség volna az egyetemre. Ezek után a záróünnepélyen ismertettem a tervemet.

Amikor hazafele jöttünk – egy autóban az orvosprofesszorokkal –, szóba került a magánegyetem kérdése is. A többség nem bízott abban, hogy lehetséges felépíteni, sôt volt köztük egy, aki mindenképpen le akart beszélni. Látszott rajta, inkább azt szeretné, hogy ez az egyetem ne valósuljon meg. Jóformán haza sem értünk, mire a hír már megérkezett, s a román sajtó támadásba lendült ellenem. A rektor behívott, s azt javasolta, hogy mondjak le a dékáni funkcióról, mert véleménye szerint aki állami egyetemen tanít, nem foglalkozhat magánegyetem alakításával. Végül a következô nap beadtam a lemondásomat.

Nem tudtam, mi van a háttérben

Ha nehezen is, de 1998. június 26-án a Maros Megyei Törvényszék jogi személyként bejegyezte az egyetemi oktatást segítô Hollanda Alapítványt, amelyben szerepelt, hogy az alapítványnak joga van egy önálló magyar nyelvû magánegyetem létrehozására Marosvásárhelyen, vagy bárhol az ország területén. A bejegyzésre azért volt szükség, mert abban az idôben nem volt más alapítvány, amelynek az alapító okirata tartalmazta volna ezt a jogot. Személy szerint pedig abban a hitben hoztam létre, hogy egy önálló magyar egyetem az erdélyi magyarság ügyét szolgálja. Arra még korántsem gondoltam, hogy beiktatásával olyan mértékben felborzolom a kedélyeket, amilyen hevesen a kolozsvári magyar professzorok közül egyesek támadni kezdtek. Ma sem tudom, hogy a Hollanda név miatt tették-e, vagy azért, mert az egyetemet Marosvásárhelyen akartuk felépíteni.

Közben telt az idô, s 1998 ôszén lehetôség adódott a Petôfi–Schiller Egyetem megalapítására. Kormánybizottság alakult, amelynek hat román és hat magyar tagja volt, akik arról tárgyaltak, hogy miképpen jöjjön létre a tervezett intézmény. Akkor összeállítottam egy 34 oldalas dossziét, amelynek egyik példányát az RMDSZ vezetôségéhez nyújtottam be, a másikat pedig átadtam a tárgyalóbizottság magyar tagjai közül annak a személynek, aki Marosvásárhelyt képviselte. Sajnos, tudjuk, hogy végül a Petôfi–Schiller Egyetembôl nem lett semmi. Meg merem kockáztatni, ennek egyik oka az volt, hogy a magyar képviselet egyes tagjai nem támogatták szívvel-lélekkel a kezdeményezést. Alig volt köztük olyan, aki valóban akarta volna az egyetem létrehozását. 

Természetes vágy, hogy az ember házat építsen magának. Jellegzetes erdélyi sors, amikor valaki a tudománynak épít házat.

De térjünk vissza az egyetemi oktatás támogatására létrehozott Hollanda Alapítványhoz. Miután bejegyezték, személyesen megkeresett az a nyugalmazott közgazdász, akirôl Imre Ernô beszélt és elmondta: abban a pillanatban, ahogy megvan a terület és elkészült az építkezési terv, azzal a feltétellel, hogy egy terem az ô nevét viseli, átadja a bélyeggyûjteményét, amit erre a célra tartogat és letétbe helyezett egy olyan helyen, amit tudok ugyan, de nem illik mondani. Ezért igyekeztünk valahogy pénzt szerezni, hogy területet vásároljunk és elkészíttessük a terveket. 1999. június 9-én benyújtottunk egy pályázatot az Apáczai Közalapítványhoz, amelyben a telekvásárlásra és a tervekre kértünk támogatást. Az alapítvány kuratóriumának döntése elôtt néhány nappal a Magyar Tudományos Akadémia meghívottjaként a Tudományos Világkonferencián vettem részt Budapesten. Az ottani beszélgetéseken jutott tudomásomra, hogy valami baj van, ezért nem támogatják a pályázatot. Néhány napon belül meg is kaptuk a választ, amelybôl kitûnt, hogy a pályázatunk igényes és jól kidolgozott, de pillanatnyilag nem látnak lehetôséget az elfogadására, ezért szíves figyelmünkbe ajánlják a második fordulót. Erre próbáltunk jobban készülni, s Imreh Ernô, Marosvásárhely díszpolgárának ôszinte segítségével sikerült találkozót léttrehozni a város egyik magas rangú személyiségével, akitôl ajánlást kértem az Apáczai Közalapítvány elnökéhez, mivel az személyes ismerôse volt. A találkozás során kérésünket udvariasan bár, de visszautasította. Próbáltam az RMDSZ legmagasabb vezetôitôl is ajánlólevelet kérni, de nem jártam sikerrel. Végül az akkori polgármester és az orvosi egyetem egyik professzora írta meg az ajánlást. Az Apáczai Közalapítvány ezúttal sem fogadta el a pályázatunkat, azzal a magyarázattal, hogy Marosvásárhelyen nem léteznek a szükséges "csírák", holott szerintünk az egyetemalapítás legfontosabb csírája a magas szinten képzett tanári kar, ami biztosított volt. Az elutasító határozatot az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság által 1999 novemberében Szatmárnémetiben szervezett országos szakmai napok keretében hozta tudomásunkra az Apáczai Közalapítvány elnöke. A gépészekkel tartott kerekasztal-beszélgetésen megkérdeztem a jelenlevôket, hogy véleményük szerint szükség van-e az önálló magyar nyelvû mûszaki magánegyetemre vagy sem. Minden résztvevô hangsúlyozta, hogy nagyon nagy szükség van, s a találkozó végén nyilatkozatot írtak alá, amelyben a mûszaki egyetem létrehozása mellett foglaltak állást, s felkérték a mûszaki társaság országos vezetôségét, hogy továbbítsa kérésünket az illetékeseknek. A sepsiszentgyörgyiek az anyagi támogatást is felajánlották, s késôbb el is mentem hozzájuk, de úgy éreztem, hogy a lelkesedés nagyobb volt, mint a lehetôségek. Mégis csak egy hajszálon múlott, hogy annak idején nem fogadtam el, hogy Sepsiszentgyörgyön hozzuk létre az egyetemet. Ezt tulajdonképpen két okból nem tettem. Elôször is azért, mert Marosvásárhelyen volt meg az a tanári kar, amelyre fel lehetett építeni egy új egyetemet, a tanárok pedig nem költöztek volna át Sepsiszentgyörgyre. Másodszor: úgy éreztem, hogy Marosvásárhelyen nagyobb szükség van az egyetem felépítésére, mert a magyar lakosság aránya egyre csökken.

1999 nyarán a Sapientia Alapítvány kuratóriumának egyik professzora szólt, hogy Magyarország külügyi államtitkára szeretne beszélgetni velem. Elutaztam Budapestre, s két példányban magammal vittem az egyetem létrehozásáról szóló elképzelést, valamint az anyagi háttérszükségletet tartalmazó dokumentumot. Egy példányt a miniszterelnöki hivatalba juttattam el. A másikat átadtam az államtitkárnak, aki átküldött a Határon Túli Magyarok Hivatalához, ahol az alelnök világosan megmondta, hogy elôször Csíkszeredában lesz magánegyetem, s csak azt követôen beszélhetünk a többirôl. Ez nagyon meglepett, s miután kiléptem az elnökhelyettestôl, s visszamentem jó ismerôsömhoz, akinél a kabátomat hagytam, szólt, hogy ott járt valaki a HTMH-tól, s azt kérdezte tôle, hogy miért nem szeretnek engem Erdélyben. Ez a dolog nagyon meglepett. Hazajöttem, érdeklôdtem, de az a három magas beosztásban dolgozó személy, akiktôl ôszinte választ vártam volna, nem mondott semmit. Nem tudtam elképzelni, hogy mi van a háttérben. 

Idôközben pozitív fordulat állt be: a magyar országgyûlés felajánlott kétmilliárd forintot az erdélyi magyar nyelvû magánegyetem létrehozásának támogatására. Ebbôl a pénzbôl nagyon sokan próbáltak részesülni. Az RMDSZ vezetôi tárgyalásokat kezdtek elôször a székelyföldiekkel Szovátán, aztán a kolozsváriakkal és a marosvásárhelyiekkel Kolozsváron, majd a partiumiakkal Váradon. Végül Vásárhelyen volt a végsô egyeztetô ülés. A jelenlevôk nagy része mindig kolozsvári volt, jobbára a Babes-Bolyai Egyetem tanárai, akik egyetemük háttérintézményeit akarták bôvíteni. Személy szerint mind Kolozsváron, mind a marosvásárhelyi egyeztetô ülésen a magánegyetem ügyéért álltam ki. Elmondtam: egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy a Hollanda Alapítvány égisze alatt jöjjön létre, elfogadjuk, hogy Kolozsváron legyen a központ, a kérésünk csak az, hogy Vásárhelyen is legyen egy mûszaki kar, mert Romániában magyar nyelvû mûszaki felsôoktatás sehol sincs. Közben telt- múlt az idô, majd megszületett a végsô döntés: a történelmi egyházak létrehozzák a Sapientia Alapítványt, majd kinevezik a kuratóriumát és megbízzák az erdélyi magyar magánegyetem létrehozásával. A döntés nyomán már körvonalazódott, hogy miképpen alakul a jövô. A Sapientia Alapítvány kuratóriuma pályázatot írt ki a szakok indítására, sôt egyéb dolgokra is. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy közleményben mondtam el: nem a gépkocsivásárlás a legfontosabb dolog.

Vásárhely az elsô kiírási határidôre benyújtotta a szociálpedagógia szak ideiglenes mûködési engedélyéhez szükséges úgynevezett önfelbecsülô dossziét. Bár a mûszaki szak engedélyezéséhez szükséges iratcsomó is készen állt, nem tudtam idôben letenni, mivel az RMDSZ két magas rangú politikusa egyezkedési tárgyalást kezdett a Petru Maior Egyetem vezetôségével, hogy ott hozzuk létre a magyar nyelvû mûszaki felsôoktatást. Ez végül nem sikerült, mivel az egyetem szenátusa nem szavazta meg, s így a mûszaki szak indítására készült pályázatot csak a második határidôre lehetett benyújtani. A Sapientia Alapítvány kuratóriuma elfogadta a szociálpedagógia szak pályázatát, a mûszaki szakét viszont nem. Azt tanácsolták, hogy össze kell kötni egy másik pályázattal, amelyikben tízezer dollárért megírják, miképpen kell létrehozni az erdélyi magyar magánegyetemet. Ez egy kissé érthetetlen volt számomra, ugyanis már régen kidolgoztam az egyetemalapítás menetét, de alkalmazkodnom kellett a helyzethez.

A következôkben a Sapientia Alapítvány létrehozta a fiókalapítványokat Csíkszeredában és Vásárhelyen, ez utóbbinak a vezetését azonban nem bízták rám, sôt a kuratóriumban sem kaptam helyet. Akarva- akaratlanul meg kellett értenem, hogy félreállítottak. Nagyon elgondolkoztam a történteken, hisz korábban a dékáni állásomat is feladtam, hogy a 37 év során összegyûjtött tapasztalataimat a magyar egyetem ügyébe állítsam. Elôször a gôg uralkodott el rajtam, s azt mondtam, csináljátok, ha képesek vagytok rá. Késôbb elgondoztam, hogy vajon képesek lesznek-e mindent megtenni, majd az jutott eszembe: hátha egyesek nem is akarják a magyar egyetemet. Aztán eldöntöttem: ha ki is vették a kezembôl a szekér rúdját, azt nem tilthatják meg, hogy toljam a szekeret. Talán sikerül oda tolni, ahova én szerettem volna.

A félreállításom után bôven volt idôm, elkezdtem hát megfelelô földterületet keresni, ahol az infrastruktúra megvalósítható. Az elsô feltétel az volt, hogy olyan helyen épüljön föl az egyetem, ahol nincs árvíz- és belvízveszély, s ahova a kombinát füstje nem ér el. Többfelé érdeklôdtem, miközben már 1998-tól tudtam, hogy a Marosvásárhely és Koronka határában levô almatermelô kutatóállomás igazgatónôje kérte a kormánytól, hogy a kutatóközpont tulajdonában levô 87 hektáros területbôl adják vissza a koronkaiaknak azt a 26 hektárt, amellyel részvényesekként voltak jelen a társulásban. Ennek ismeretében kezdtem el tárgyalni a tulajdonosokkal, akik beleegyeztek, hogy a tulajdonukban levô területet az egyetemépítésre adják el. Részemrôl vállaltam az ügyintézést: a terület a megyétôl kerüljön vissza a helyhatósághoz, majd mindenki kapja meg azt a részt, amely a részvények alapján a tulajdonát képezi, s kapja kézbe a birtoklevelet is. A tulajdonosok egyetlen feladata az adásvételi szerzôdés aláírása lesz, azzal a feltétellel, hogy az egyetemnek adják el a területet. Megegyeztünk az árakban is, attól függôen, hogy az 58 parcella hol helyezkedett el. Ôk szerették volna, ha 2000 karácsonyára megkapják a telkek árát, a birtoklevelek kibocsátása, a birtokba helyezés azonban késett. A tulajdonosok zúgolódni kezdtek, hogy a lej értéke csökken, ezért rosszul járnak. Megegyeztem velük, hogy az árakat átszámítjuk dollárba, és amikor megtörténik az adásvétel, a dollárnak megfelelô értéket kapják. Ezt azért mertem megígérni, mert akkor a pénzt dollárban kapta az alapítvány. Nem volt könnyû lecsillapítani a kedélyeket, miközben tovább húzódott az adásvétel. Azt remélték, hogy húsvétra hozzájutnak a megszabott összeghez, ekkor azonban a kuratórium nem hagyta jóvá a területvásárlásra ígért pénzt, s a HTMH-nál sem sikerült támogatást találnom. Ebben a helyzetben a legnagyobb segítséget Marosvásárhely akkori polgármesterétôl kaptam, aki a terület láttán kijelentette: vétek nem megvásárolni. Nagyon nehezen, de végül sikerült elérni, hogy a kuratórium megszavazta a pénzt a terület megvásárlására bizonyos feltételek mellett. Mivel 165 tulajdonosról és 58 parcelláról volt szó, a megszabott feltételt lehetetlen betartani – érveltem a kuratóriumi ülésen, majd elértem, hogy rám bízták az adásvétel megszervezését.

Éjszakánként gyakran riadtam fel csuromvizesen: istenem, vajon sikerül-e? De végül mind az 58 parcellát megvásároltuk. Mivel a térképen egymás mellett voltak feltüntetve, sikerült egységesíteni a Koronka faluban, Marosvásárhely déli határánál levô 27 hektár földterületet, amelyet a Sapientia Alapítvány kft.-je 1,61 dolláros átlagáron vásárolt meg. Talán hiba volt, hogy a területet a kft .vásárolta meg, de mégiscsak léptünk egyet elôre. 

Ellenezték az építkezést

2000-ben Csíkszeredából és Kolozsvárról saját elképzeléseik alapján önfelbecsülô dossziékat nyújtottak be a Sapientia Alapítvány kuratóriumához különbözô szakok indítására. Ezekbôl késôbb nem mindeniket fogadta el az akkreditáló bizottság. Marosvásárhelyrôl öt dossziét adtunk be, amelyekkel a szociálpedagógia, informatika, mechatronika, számítástechnika, automatizálás szakok indítására kértünk mûködési engedélyt a Sapientia Alapítványtól és az akkreditáló bizottságtól. Mivel az utóbbi kiszállásakor a karnak dékánja kellett legyen, az alapítvány kuratóriuma úgy döntött, (amit az elnök írásban is közölt velem), hogy megbízott dékánként kineveznek a marosvásárhelyi kar élére. Az akkreditáló bizottság megadta mind az öt szak mûködési engedélyét, így 2001 nyarán felvételi vizsgát szerveztünk. A vizsga nyomán az alapítvány elnöke írásban gratulált a marosvásárhelyi kar dékánjának a felvételi kitûnô megszervezéséért, majd a vizsga lebonyolítását követôen 2001 augusztusában az alapítvány pályázatot írt ki a marosvásárhelyi dékáni állás elfoglalására. Idôben benyújtottam a pályázatom, egy kollégám hasonlóképpen. Amikor a kuratórium ülésén sor került a dékánválasztásra, látván a részt vevô kuratóriumi tagok közötti feszült helyzetet, kértem, hogy ne legyek jelen a vita során. Ebbe beleegyeztek, s végül zárt ülést tartottak, amelyen csak a kuratórium kilenc tagja volt jelen. Mivel öt- négy arányban számomra kedvezôen dôlt el a választás, kineveztek a Marosvásárhelyi Mûszaki és Humán Tudományok Kar dékánjává. A feladatom az oktatás irányítása volt, a pénzügyekért a fiókalapítvány elnöke felelt. A késôbbiekben az oktatás mellett a pénzügyekért való felelôsséget is rám bízták. Ebben a helyzetben úgy gondoltam, hogy nem lehetek a Petru Maior Egyetem fizetett tanára, miközben a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi karát irányítom. Ezért 2001 ôszén fôállásában a Sapientia Alapítványhoz jöttem át, mert akkor tanári állások még nem voltak.

A kolozsvári és a csíkszeredai karok ingatlanokat vásároltak, s ezekben próbálták kialakítani az egyetemi infrastruktúrát, Marosvásárhelyen a katolikus egyháztól vettük bérbe a Deus Providebit Tanulmányi Házat, mivel saját épületünk nem volt. Ez idô alatt rengeteget támadtak a megvásárolt területtel kapcsolatosan. Egyebek között a szememre vetették, hogy a telek nem felel meg egyetem építésére, mivel nincs csatornázási lehetôség stb. Amikor bizonyítottam, hogy a polgármester jóváhagyta a rendszerhez való csatlakozást, azzal érveltek, hogy a magyar állam pénzébôl másfél kilométer vízvezetéket kellene építeni a város területén. Minden kifogásnak az volt a kicsengése, hogy a földterületet el kell adni. Ma sem tudom, hogy akik annyira ellenezték az építkezést, miért tették: meggyôzôdésbôl, egyéni érdekbôl vagy esetleg feladatot hajtottak végre.

Késôbb a megyei tanács elnökének, a vásárhelyi magyar tanácsosok és az Aquaserv igazgatójának a segítségével sikerült a vizet az egyetem telkének sarkáig kihozni. Egyes tanárkollégáim hatására, akik befolyásolni tudták az ellenem ügyködôket, a területtel kapcsolatos nyomás is enyhülni kezdett.

Mindent a cél elérésének rendeltem alá

A 2002-es év végén, 2003 kezdetén sikerült elérnem a Határon Túli Magyarok Hivatalának új vezetôjénél, hogy Marosvásárhelyt is támogassák az egyetemi infrastruktúra létrehozásában. Az akkori elnök elküldött a Sapientia Alapítvány kuratóriumához egy jegyzéket, amiben arra kérte a testületet, hogy két egymást követô évben a marosvásárhelyi kar 600 millió forint támogatást kapjon székhely építésére. Eleinte az átirat elkallódott, de mivel abban az idôben eléggé gyakran kellett Budapestre utaznom, a HTMH-nál tudomást szereztem a létezésérôl és elhoztam egy másolatát. Ezt követôen 2002 ôszén a nekünk elôzôleg megígért 640.000 dollárból sikerült 514.000 euróhoz hozzájutni. A következô évre megadták a 600 millió forintot azzal a feltétellel, hogy az építkezés szakaszonként történjen. Az építôvel úgy kellett megkötni a szerzôdést, hogy az egyetem akkor is mûködôképes legyen, ha a következô évben nem tudunk a 600 millió forinthoz hozzájutni. Nehezen sikerült a feltételekben megegyezni. (Zárójelben elmondhatom, nagy merészség volt vállalni, hogy 60 hét alatt felépül a campus fôépülete.) Az iramot 2004 januárjáig tartottuk, de a következô év februárjában az alapítvány nem biztosította a második évre megszabott támogatást a szerzôdésben foglalt határidôre. Emiatt az építô visszavonta a határidôkre vonatkozó eredeti megállapodást, s el kellett halasztanunk a szerzôdésbe foglalt határidôt. A nekünk ígért pénzbôl 467,5 millió forintot jóváhagyott a kuratórium, de újra kellett számolni mindent, hogy az egyetemnek az a része, ami az addig jóváhagyott összegekbôl felépül, mûködôképes legyen. Késôbb megkaptuk a különbözetet a 600 millió forintig, s emiatt ismét újra kellett számolni a költségeket, ami az építkezés elhúzódásához vezetett. Nem volt könnyû dolog állandóan változtatni a terveken.

Hogy anyagiakhoz jussunk, gyûjtési akciót is szerveztünk a Magyar Tudományos Akadémia segítségével, s Amerikába, Kanadába írtam kérôleveleket. A szükséges 300 millió forintnak mindössze egy százaléka, hárommillió forint gyûlt össze. Helyileg is próbáltunk gyûjteni, felhívásokat közöltem a sajtóban, de pénzadománnyal nagyon kevesen támogatták az épület befejezését. Végül mégiscsak elkészült, s az épületet 2006-ben átvette a bizottság.

Az igazat megvallva, nem ment minden olyan zökkenômentesen, mint ahogyan az elôbbiekben elhangzott, voltak esetek, amikor megalázó kijelentéseket is képes voltam elviselni a kuratórium ülésein csak azért, nehogy valakit én is megsértsek, és ezzel a pénzkiutalások alkalmával szavazatokat veszítsek. Mindent a cél elérésének rendeltem alá, álltam egyes kollégáim állandó támadását, szó nélkül elviseltem egyes kurátorok irántam tanúsított ellenszenvét, de merem állítani, sokkal többet megvalósíthattunk volna, ha a támadások helyett egymást segítve haladunk a cél felé. Nagyobb együttmûködéssel lehetne a campus területén mûfüves futballpálya, amelyet a diákjaink is használhattak volna 30 órát hetente, lehetne üvegház a kertészeti szak számára, zöldséget termeszthetnénk fóliasátrakban, lehetne fedett sportterem és talán lehetne bentlakás is.

Népünk nagy betegsége a széthúzás az összefogás helyett. Ha el tudjuk valaha érni, hogy a közösségi érdekek legyenek a legfontosabbak számunkra, amelyeknek alá tudunk rendelni mindent, pártérdekeket, csoportérdekeket, sôt saját egyéni érdekeinket is, sokkal többre leszünk képesek.

(Forrás: Népújság)

Tags:
Related articles